================================================================================
Sziládi János igazgató: a Nemzeti Színház helye, feladata a szocialista magyar kultúrában
Keltezés: 1979. augusztus 28.
Levéltári hivatkozás: OSZMI Nemzeti Színház-dosszié 1978-1979. Géppel írt tisztázat, sajátkezű aláírással.
================================================================================

A Nemzeti Színház helye, feladata a szocialista magyar kultúrában. 
I. 
A Nemzeti Színházat, valóra váltva a jó fél évszázaddal korábbi terveket, kezdeményezéseket, Széchenyi kora teremtette meg. Az alapítást kiharcolók döntő többsége – a köznemesség – „…a színházért nem mint szórakozóhelyért, hanem mint nemzeti ügyért küzdött. A magyar Nemzeti Színház keletkezésének ez a magasabb indító oka adta meg léte egész folyamán a köztudatban azt a kiemelkedő helyet, melyet ma is elfoglal." A Nemzeti Színház létrehozásában tehát a gyakorlati ok, igény – maga a színház, mint ügy – eltörpült a nemzeti ügy fontossága mellett. Ez pedig azzal a következménnyel járt, hogy története folyamán a Nemzeti Színház – a nemzeti célkitűzésekkel való szoros összefonódottsága miatt – kivételes helyzettel, kivételes lehetőségekkel és kivételes kötelezettségekkel rendelkezett. Feladata volt: – a magyar nemzeti szellem, a magyar nyelv ápolása, – a nemzeti klasszikus drámairodalom színrevitele és folyamatos színen tartása, – az adott korszak szempontjából fontosnak minősített új irodalmi művek létrehozatala, műsorra tűzése, – a magánszínházak által kevéssé vállalt világirodalom oktató-nevelő célzatú bemutatása. A színházalapítás gondolatát felvetők körében elsőként, még 1775-ben a nyelvművelés eszméje bukkan fel: „…addig, míg valami igaz hazafinak kegyelméből theatrum fel nem állíttatik, soha a magyar nyelv tökéletes nem lészen." A színházi gyakorlat igazolta a feltételezés, a kérés jogosságát: A Nemzeti Színház kezdetben nyelvművelő intézmény volt. Célja ekkor, az egyetlen szinte, s a mindenképp meghatározó: magyarul játszani. A magyar dráma támogatásának követelménye formálisan az 1865. évi szabályrendelettel került be a Nemzeti Színház programjába. Az eredeti drámák bemutatóinak száma azonban már az 1850-es évek közepén jelentősen megszaporodott, a színház csakhamar a mennyiség és a minőség dilemmája elé került. A kritika meghatározó része, élén az elvi tisztaságáról és következetességéről ismert Gyulai Pállal, egyértelműen a minőség mellett foglalt állást. A Nemzeti Színház legendás korszaka a múlt század utolsó évtizedeiben, Szigligeti és Paulay igazgatása alatt következett be. Szisztematikus, a színházi munka minden részére kiterjedő reformtevékenység kezdődött a színházban a műsorpolitikától kezdve – a görög és a francia klasszikusok ekkor kerülnek be a repertoárba, s az addig egyedüli Bánk Bán mellé a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája is – az együttes megszervezésén keresztül, a rendezés jelentőségének felismeréséig. A cél: az autonóm „színházi ügy" „nemzeti üggyé" emelése. A virágkor vége egyben az egész magyar színháztörténet fordulópontja volt. Létrejöttek a magánszínházak és a különféle modern színházi törekvések. A programok a Nemzeti Színház ellenében szerveződtek. A Paulay-korszak eredményei megmerevedtek, a „nemzeti ügy" és a „színházi ügy" viszonylagos harmóniája megbomlott, s a Nemzeti Színház a maradiság, a konzervativizmus szimbólumává vált. A század első felének legjelentősebb magyar színházi szakembere, Hevesi Sándor a népszínházi gondolat jegyében fogant Shakespeare–Moliere-ciklusokkal és egy korszerűbb játékstílusú együttes kialakításával néhány évre kiemelte a szürkeségből, az érdektelenségből a Nemzeti Színházat. A korszak, a két világháború közötti politikai reakció azonban nem kedvezett a Hevesi képviselte Nemzeti Színház-eszmének. „A Nemzeti Színház nevében a hangsúly nem a főnéven, hanem a jelzőn van" – mondta Hóman Bálint, s a „nemzetnek", vagyis a konzervatív, a reakciós középosztálynak nem ilyen Nemzeti Színház kellett. A felszabadulás, az államosítás – a magánszínházak megszüntetése – új helyzetet teremtett a Nemzeti Színház számára is. A magyar színházak funkciója, műsorpolitikája, szervezeti felépítése, működési rendszere azonossá vált. A kiváltságok megszűnése elsősorban a Nemzeti Színházat érintette, s ha eddig valóban tradíciója élteti, most válságba kellett volna kerülnie. Nem ez történt. A színház magas színvonalú színész- és rendezőgárdája elkötelezte magát a demokratikus Magyarország mellett, s ez a társadalmi-politikai ügy szinte közvetlenül „színházi üggyé" tudott válni: a szocialista átalakulással megteremtődtek a „nemzeti ügy" és a „színházi ügy" összekapcsolódásának objektív történelmi, társadalmi feltételei. És a Nemzeti Színház megtalálta a művészi realizálás leghatékonyabb megfelelőjét is. A Sztanyiszlavszkij-módszer elsajátítása igazi színházi forradalom volt: a magyar színház, leginkább épp a Nemzeti Színház műhelyében ekkor vált autonóm művészetté. A Sztanyiszlavszkij-rendszer realista elmélyültsége és gondolati igényessége a színházi munka minden területén ösztönzően hatott. A Nemzeti Színház ebben az időszakban – az átmeneti visszaesések ellenére is – szinte folyamatosan volt képes olyan előadásokat létrehozni, amelyek korunk nagy kérdéseire kerestek választ, s amelyek – a produkciók művészi, esztétikai érvényessége miatt is – a kulturális élet igazi eseményeivé váltak. A megtorpanás – a magyar színi kultúra egészét érintve – a hatvanas évek végén bontakozott ki, akkorra, amikor a valóságos konfliktusok ábrázolása elől a színház az általános humanizmus és szépség illúziójába menekült. A kapcsolatvesztés korunk fő problémáival, a polgári színház-közönség viszony restaurációja – annak kísérlete – általános kielégületlenség érzetét keltette, s mindez – mert személyi problémák is járultak hozzá – a Nemzeti Színházban nyílt válsággá szélesedett. A színházon belüli ellentétek következtében elhalványultak a szakmai követelmények, a társulatot egyre inkább a művészi fáradtság jellemezte, a munka intenzitása csökkent, a próbaidő egyre zsugorodott, az ellenőrizetlen széria-előadások gyakran fellazultak, a közönség megcsappant. Maga a műsorterv is egyre kevésbé kínált izgalmas lehetőségeket. Miközben a színház mennyiségileg teljesítette az új magyar drámára vonatkozó kötelezettségeit, igazán jelentős új mű ritkán jelent meg a Nemzeti Színház színpadán. 
II. 
A Nemzeti Színház jelenlegi és jövőbeli feladatainak legfontosabbja: megkeresni és a mindennapi művészi gyakorlatban megvalósítani azt a sajátos feladatkört, amely egyedi és összetéveszthetetlen profil kialakítását teszi lehetővé. Az időtartamában is jelentős, több évadot igénylő munka hatékony és színvonalas realizálása a társadalom színházi szükségleteinek állandó kutatását, a Nemzeti Színház valóságos és eszmei történetének elemzését, a színház működési rendszerének, tevékenységi feltételeinek számbavételét és a színház reform-lehetőségeinek felderítését követeli meg. A Nemzeti Színház feladatkörének – profiljának – kialakításakor külön elemzési terület a színház 142 éves történelmi múltra visszatekinthető hagyományrendszere. A Nemzeti Színház a leggazdagabb hagyományokkal rendelkező magyar színház, a színi kultúrában nemzeti múltunk és hagyományaink legfőbb letéteményese – és ennek a színház mai munkájában is méltón kell tükröződnie. Ugyanakkor a Nemzeti Színház nem egyszerűen hagyományőrző, hagyomány-éltető, hanem hagyományteremtő is, a szocialista magyar színházművészet értékeinek megalkotásával – az egységes magyar színi kultúra részeként – a „holnap" Nemzeti Színházának szocialista művészeti hagyományát hozza létre. E fontos cél elérése érdekében mind a társadalmi politikai elkötelezettség, mind a színházművészeti megújulás tekintetében kezdeményezéseket kell tenni. A Nemzeti Színház együttes – gondosan tervezett és következetesen megvalósított alkotó munkával – megvalósítandó célként állíthatja maga elé a társadalmi valóság lényegi vonásainak, tendenciáinak realista művészi ábrázolását és – és ennek érdekében – a színházművészet legkorszerűbb eszközeinek használatát. Korunkban a színház jellegét – profilját – a legátfogóbban a produkciók szellemisége tükrözi. Ez – a műsor fontosságát nem megkérdőjelezve – azt jelenti, hogy a darabválasztás csak a színház egész törekvése viszonylatában lehet koncepciózus és szerencsés. Mindemellett a műsorpolitikának azt a célt is szolgálnia kell, hogy a színház alkotói közössége minél teljesebben valósíthassa meg saját belső lehetőségeit. A tervezés akkor perspektivikus, ha minden évadot megelőzően a színház szükségletei gondos elemzésre kerülnek, s ennek jegyében olyan műsorterv készül, amely kielégíti ezeket az igényeket, s a színpadra állítás során új szükségleteket teremt. A műsorpolitika a maga belső arányaival természetesen választ kell, hogy adjon a Nemzeti Színház műsorpolitikai hagyományainak nyitott kérdéseire, a külföldi klasszikus, a modern külföldi, de legfőként a magyar klasszikus és félklasszikus, valamint a mai magyar drámák részarányának problémájára. A magyar drámai hagyomány egyes műveinek színházi, színpadi életképességéről úgy lehet meggyőzni a közönséget, ha a színház az előadás elevenségére, esztétikai meggyőző voltára, nem pedig a történeti szempontokra épít. A valóságos értékek védelmének csak az lehet a hatékony módja, ha nem a hagyományokkal, mint önmagában legfőbb érvvel védjük az érdekeket, hanem megpróbáljuk azokat közvetlen élménnyé tenni. Ez a sajátosan nemzeti színházi kötelezettség összetett és bonyolult feladatot ró a dramaturgiára és a rendező kollektívára. A magyar drámai hagyomány az élményadás, az élményteremtés művészi nagyszerűségével akkor találkozhat a közönséggel, ha előbb szerencsés találkozás jött létre a mű és a színház között. Ezt megvalósítandó a dramaturgiának alapos drámatörténeti kutatásokat kell végeznie, mert csak így lehet elérni a magyar drámai hagyomány – a szó esztétikai értelemben vett – felelevenítését. A Nemzeti Színház jelenlegi otthona sem színházi adottságait, sem elhelyezkedését tekintve nem alkalmas reprezentatív feladatok ellátására. Ugyanakkor a műsorpolitikát úgy kell alakítani, hogy a repertoár méltón reprezentálja a szocialista Magyarország haladó hagyományok iránti tiszteletét, nemzeti kultúránk nagy alkotóinak műveket továbbéltető elismerését. Ennek jegyében a Nemzeti Színház kötelessége klasszikus alkotásaink legjavának folyamatos repertoáron tartása. A mai magyar darabok vonatkozásában a legfőbb feladat nem a Nemzeti Színház bemutatószámának számszerű növelése. A Nemzeti Színház ugyanis nem azért nem vált a köztudatban a magyar dráma műhelyévé, mert kevés új magyar darabot mutatott be, hanem azért, mert az elmúlt másfél évtized jelentős alkotásainak legtöbbje nem a Nemzeti Színházban került színre. Változtatásra, továbblépésre ezen a téren van szükség, és ez egyaránt jelenti a dramaturgia széleskörű, kezdeményező fellépését és az igényesség következetes képviseletét, a minőség elvárását, tiszteletét. A mai magyar dráma ügye azonban nem egyszerűen szervezési kérdés, vagyis nem szakítható el a színház magáratalálásának problémájától. Ha ugyanis a Nemzeti Színház képes lesz színházként megújulni, s megteremteni saját világát, akkor művészi tevékenysége, elkötelezettsége és korszerűsége minden bizonnyal inspirálóan és vonzóan fog hatni a drámairodalomra, az írókra is. A világirodalmi klasszikusok vonatkozásában a repertoár bővítése és gazdagítása a feladat. A több évet igénylő munka csak fokozatosan valósítható meg, és egyes állomásai esetében, a konkrét műválasztásnál a közönségigény és a társulat belső szüksége, lehetősége egyaránt gondos mérlegelést igényel. Keresni kell, és lehetőleg az elkésettséget nem kockáztatva bemutatni a jelentős társadalmi, emberi problémákat meggyőző művésziséggel ábrázoló, a teljesebb emberi életért felelősséget vállaló modern külföldi drámákat. A Nemzeti Színháznak különleges történelmi szerepe volt az irodalmi köznyelv kialakulásában, a „művelt magyar" kiejtés kidolgozásában és elterjesztésében. Ez a tradíció jó fél évszázada megszűnt, újraélesztése a régi formában indokolatlan, mi több, történelmietlen lenne. Ez azonban semmiként sem jelenti azt, hogy a Nemzeti Színháznak nincsenek jelentős feladatai abban a munkálkodásban, melyet nyelvészek, tudósok, művészek folytatnak nyelvünk tisztaságának megőrzéséért. Sőt, épp ez a terület az, ahol a közművelődési és a művészi feladat közvetlenül és szívesen érintkezik egymással – s ezt a Nemzeti Színház jövőbeni munkájában tudatosítani, tehát hatékonyabbá kell tenni. Jelen helyzetben a Nemzeti Színház kötelezettségeinek, vállalt feladatainak teljesítését jelentős mértékben behatárolja a kamaraszínház hiánya. A színházra méretezett, de évek óta egy épülettel rendelkező társulat szükségszerű belső problémáin túlmenően ez a helyzet kihatással van a műsorpolitikai kezdeményező készségre, az új magyar dráma, különösen a fiatal drámaírók nemzeti színházi felkarolására, támogatására. Másrészt a Nemzeti Színháznak, mint minden alkotó műhelynek – művészi eszköztárának felfrissítése és korszerűsítése érdekében – szüksége van a szó jó értelmében vett kísérletre. A Nemzeti Színház nem színházi múzeum – a színházkultúránk története nem is ad lehetőséget arra, hogy az legyen –, hanem a szocialista Magyarország Nemzeti Színháza: élő, eleven, a teljesebb művészi megvalósításáért küzdő, az önmegújítást vállaló alkotó műhely. Rendeltetése, feladata, hogy az legyen. 
III. 
Az előttünk álló feladatok színvonalas megvalósításának lényeges feltétele egy arányaiban jól felépített, egységes játékstílusú, energikus együttes. Ez megköveteli a társulatépítő munka hosszabb távú megtervezettségét, a betöltetlen szerepkörök „felszámolását", a korban és színvonalban egyenetlen és aránytalan társulat felfrissítését, a színházi munka intenzitásának növelését. Meg kell szilárdítani a belső fegyelmet. Ez nem egyszerűen adminisztratív rendelkezések kérdése, hiszen a fegyelem nem kis részben attól függ, hogy mennyire a szakmai követelmények vannak a középpontban. Az azonban mindenképpen alapvető, hogy a színészek képességeikhez mérten mindenkor a legjobb állapotban álljanak a színház rendelkezésére. A színházon kívüli feladatokkal kapcsolatban a legfőbb teendő – a szükséges esetekben a korlátozást sem kizárva – az olyan légkör kialakítása, amelyben a színház tagjai maguk érzik méltatlannak a túlzott és a színvonaltalan feladatok elvállalását. A színészi-rendezői felkészültség és tudatosság növelése érdekében – áttörve, ha kell a magyar színház hagyományos elzárkózását, amely mindig a hamis értékrend fenntartásának kedvez – minél több szakmai ismertetésre, előadásra, vitára van szükség. A színházetika elveinek gyakorlati érvényesülését nem oldhatják meg maguk a szabályok, csak ha ezen a téren a közönség érdekeit szolgáló színházi követelmények érvényesülnek. És végül: az azonnali és gyakorlati tennivalókon túl, csak az egységes és állandó követelményrendszer megteremtésétől és következetes érvényesítésétől várható felkészült és korszerű együttes kialakulása, hisz – Hevesi Sándor 1922-ben írt szavai ma is igazak – „Igazi jó együttest csak tartós és kitartó közös munka, fárasztó próbálás, élénk és erős művészi atmoszféra teremthet". 
IV. 
Törzsközönségünk kialakítása, megtartása mellett a Nemzeti Színház feladata az új színházjáró közönség meghódítása és a születő értelmiség kulturális aktivizálása, a kialakuló új kapcsolat tartalmasabbá tétele. A Nemzeti Színház különleges fontos küldetése, hogy az új nézőközönségben elősegítse a haladó nemzeti hagyományok továbbélését, hogy – az esztétikai élmény meggyőző erejével társítva a gondolatiság meggyőző voltát – mind a nemzeti hagyományt, mind az egyetemes kulturális kincseket úgy juttassa el a közönséghez, hogy ezáltal világnézeti-politikai ideáljaink érdekében hasson. Megkülönböztetett szerepe – és felelőssége – van a Nemzeti Színháznak a fiatalság, az ifjúság színházi nevelésében. Nemzeti drámairodalmunk, a világirodalom nagy alkotásai továbbra is az ifjúsági előadások természetes alkalmai kell, hogy legyenek. Emellett azonban megfontolást – művészeti, gazdasági, pénzügyi elemzést – érdemel a vasárnapi matinék előadásainak szisztematikus rendszere, annak megteremtése. Azon túl, hogy a színház és közönség kapcsolatának legfőbb szervezője a gondolatilag értékes, művészileg rangos előadás, a Nemzeti Színháznak is folyamatosan kutatnia kell a kapcsolatok új és új formáit, a színház és közönsége találkozásának új lehetőségeit. 

Budapest, 1979. augusztus 28.

Sziládi János


================================================================================
A Művelődésügyi Minisztérium Színházi Osztályának feljegyzése a Nemzeti Színház épületének tárgyában – 1960. április 13.
Keltezés: 1960
Levéltári hivatkozás: MOL XIX-I-4-ff – 2. tétel – 46.763 – 1960. (31. doboz) Géppel írt másolat, pecsét és aláírás nélkül.
================================================================================

Feljegyzés A Nemzeti Színház épületének tárgyában 

A Nemzeti Színház 1908 óta játszik a jelenlegi helyén, az 1875-ben Fellner és Helmer tervei szerint épült Népszínházban. Annakidején ideiglenes jelleggel költözött ide, az új Nemzeti Színház megépítéséig. Ennek tervezését 1910-ben meg is kezdték, de kivitelezésére nem került sor. Tekintettel az épület elavultságára, rossz állapotára, a felszabadulás után már az első ötéves tervben helyet kapott az új Nemzeti Színház felépítésének költsége, de ebből nem lett semmi. Mint említettük, a színház 52 éve játszik Budapest legöregebb színházépületében és mivel ez már 1908-ban is szűknek bizonyult, a színház irodái, műhelyei, raktárai az Operaházban és a színházhoz szervesen kapcsolódó Csokonai utcai műhelyházban kaptak helyet. Azóta az Operaház kitelepítette a Nemzeti Színház irodáit és műhelyeit, a Csokonai utcai házat pedig a színházak államosításakor létrehívott központi műhely részére vették igénybe, amíg új műhelyház épül. Ennek a költségei is szerepeltek az első ötéves tervben, de ez sem valósult meg. A helyzet tehát lényegesen romlott, a színház épülete túlzsúfolt, a munkakörülmények sem egészségvédelmi, sem tűzvédelmi szempontból nem megfelelőek, a díszleteket pedig naponta kell Zuglóba ki- és visszaszállítani. Ez kétszeresen is megdrágítja az üzemeltetést, mert a díszletszállítás sok túlórába került, a díszletek pedig idő előtt mennek tönkre. Mindezektől eltekintve az épület olyan hibákban és hiányosságokban szenved, hogy a jelenlegi állapot fenntartása különben is veszélyes. A nézőtér feletti gipszstukkó díszítések drótokkal, stukatúrszegekkel vannak felerősítve. Ezek az idők folyamán meglazultak és 1956-ban történt javításuk ellenére sem mondhatók biztonságosnak, mert a felerősítés teljes megváltoztatására nem volt idő. A nézőtéri székek és páholyok igen rossz állapotban vannak, javításuk már alig lehetséges. A nézőtér akusztikája rossz, igen sok helyen nem hallani. A közönségkiszolgáló helységei szűkösek, nincs megfelelő dohányzó helyiség, a büféknél, ruhatáraknál életveszélyes a tolongás. A lépcsőházak rendszere zavaros, kiismerhetetlen, a közönség gyakran eltéved. A WC-k száma kevés, szellőzésük rossz, a hatósági előírásoknak nem felelnek meg. A színpad mélysége és magassága kicsi. Nincs megfelelő hátsó- és oldalszínpad. Ugyancsak kicsi a forgószínpad átmérője is. A több mint 50 éves süllyedőberendezés elhasználódott, elrendezése a mai követelményeknek nem felel meg. Az elektromos berendezések elavultak, tűzveszélyesek. A SZOT Munkavédelmi Intézet annak felülvizsgálata után az egész hálózat átalakítását, átépítését írta elő. A világítási berendezések szintén elavultak, hatásfokuk a korszerűnek 50%-a. Az öltőzők kicsik, túlzsúfoltak. A helyszűke miatt az ott tárolt ruhák az amúgy is szűk, szellőzetlen öltözők levegőjét még jobban rontják. A színészek számára nincs megfelelő büfé, társalgó. Hasonló a műszaki dolgozók helyzete is, öltözőik túlzsúfoltak, nincs elegendő tisztálkodási helyiség, nincs étkezésre szolgáló hely. Az épület víz-, fűtés- és csatorna-csőrendszere elhasználódott, csőrepedések sűrűn adódnak. A fűtési berendezés elöregedett, a szellőző berendezésnek csak részei maradtak meg, de azok sem használhatók. 

Összegezve: Az épület minden szempontból igen rossz állapotban van. Sürgősen el kellene dönteni, hogy ezen tarthatatlan állapoton hogyan segítsünk. Két megoldás lehetséges: 

1. vagy új színházat építünk, 

2. vagy a jelenlegit teljesen átépítjük. Ha az ország jelenlegi gazdasági helyzetében megengedhető egy új Nemzeti Színház felépítése, úgy azt javasoljuk, mert az a gazdaságosabb. A jelenlegi épület ugyanis a Nemzeti Színház számára annyira szűk, hogy csak nagyobb átépítés mellett válnék számunkra használhatóvá. Ha pedig előbb-utóbb mégis felépülne részünkre az új színház, a mostani megnagyobbításának költségei nem volnának indokolhatók, mert egy kisebb társulat részére a színházépület ebben a nagyságban is elégséges. De ha mégis az volna a végső döntés, hogy a Nemzeti Színház maradjon a jelenlegi helyén, akkor az átépítésnek az alábbi szempontok szerint kellene megtörténnie: 1.) A színház üzemi részét a lehetőséghez képest minél nagyobb mértékben meg kell növelni. A beépített terület nagyobbítása azonban – figyelembevéve, hogy az épület a város legforgalmasabb pontján, két fő közlekedési útvonal kereszteződésében fekszik – csak az első emelettől felfelé képzelhető el, az utca szinten – a gyalogos forgalom zavartalanságának biztosítása érdekében – árkádos kiképzéssel. Az első emelettel kezdődő megnagyobbítás lehetővé tenné a színpad megnövelését, díszletraktárak létesítését, az öltözők számának növelését és az egyes öltözők megnagyobbítását, stb. Amennyiben még további területbővítésre volna szükség, ezt elérhetnénk a nézőtér két oldalán lévő traktusok tetőterének beépítésével. Az új emelet egy síkba kerülne a nézőtér magasságával és az épület tömegét nem bontaná meg. 2.) A nézőtér alatt – földkiemeléssel – egy nagyméretű büfé és dohányzó-helyiség, valamint két oldalt ruhatár alakítható ki. A nézőtéren a földszinti páholysort a középrészen is körbevíve helyet nyernénk a világításszabályozó, rendezői, akusztikus és rádiós helyiségek számára. Ez az akusztika javulása mellett a nézőtér képén is sokat javítana. A földszinti páholysor mögötti közlekedő folyosót teljesen körbe kell vinni. Feltétlenül szükséges a lépcsőrendszer jobb kialakítása. A felesleges lépcsők megszüntetéséből nyert helyen szintenként mosdó és W.C. csoportokat kell létesíteni. A jelenlegi proscenium páholyok megszüntetésével mód nyílna világosító helyiségek kiképzésére. 

3.) A színpadtér megnagyobbításán kívül a korszerűsítéshez tartozik a jelenlegi süllyesztőrendszer kicserélése is. A kisebb-nagyobb süllyesztő lyukak helyett az egész színpadot kitöltő süllyesztő utcákat kell kiképezni oly módon, hogy ezek ne csak süllyeszthetők, hanem emelhetők is legyenek. Ezáltal megtakarítanánk a sok munkát igénylő emelvények fel- és lehordását. A forgót egy a hátsószínpadon álló kocsiba kell beépíteni, amely villanyerővel pillanatok alatt be- és kifuttatható. Mindez jelenleg kézierővel történik, ami nemcsak sok időbe, hanem ennek megfelelő túlórába is kerül. 

4.) Szükséges volna a zsinórpad megemelése, ezáltal a színpad megvilágítása is sokat nyerne. 

5.) A mai helyhez kötött világítási tornyokat mozgathatóvá kell tenni, így a színpadnyilás leszűkítésére mód nyílna. 

6.) Rendezési szempontok sok esetben szükségessé teszik a zenekari árok beépítését. Modern színházakban a zenekari árkot süllyeszthetően, illetve emelhetően építik. Az új süllyesztő megkonstruálásával egybe kellene kapcsolni ezt is és ezzel további komoly mennyiségű munkamegtakarítást érnénk el. 

7.) A színház világítási berendezése is teljesen elavult. Elsősorban egy kb. 160 áramkörös világítási szabályzó berendezésre volna szükség. Hogy ez milyen rendszerű legyen – mechanikus vezérlésű transzformátoros, távműködtetésű transzformátoros, vagy transduktoros – az a tervezés folyamán és a más színházak berendezései körül kialakult tapasztalatok alapján döntendő el. Megoldandó a színház elektroakusztikai berendezésének problémája is. Jelenleg amatőr szolgáló táskagépekkel dolgozunk, amelyek nem nyújtanak módot gépzene fokozott felhasználására. Megfelelő megoldás esetén igen komoly megtakarításokat érhetnénk el ezen a vonalon is. Komoly áram megtakarítást lehetne elérni a régi rendszerű reflektoroknak modernekre való kicserélésével is. 

8.) Összefügg mindezzel az új központi műhely felépítése is, mert az átépítés csak akkor járna komoly eredménnyel, ha visszakapnánk a Csokonai utcai műhelyházat is. Így válnék lehetővé, hogy a repertoár darabok díszleteit itt a közelben tároljuk és ezzel az állandó zuglói szállítással járó költségeket és károkat kiküszöböljük. 

Mindezek figyelembevételével a Nemzeti Színház átépítése a következő ütemterv szerint folyhatna le: 

1. Új központi műterem tervezése 1961. július hóig, építése 1963. július hóig. 

2. A Nemzeti Színház tervezése 1962. július hóig, átépítése 1962. július hótól. Amíg az átépítés tart, a Nemzeti Színház a most épülő Fővárosi Vígszínházban játszana. Fentiekből kitűnőleg az átépítés, amelyik hosszabb időre biztosítaná színházunk számára a megfelelő üzemeltetési területet, meglehetős magas költséggel járna. Ezért vetődött fel az a gondolat, hogy nem gazdaságosabb-e egy új színház építése. Tekintettel arra, hogy az átépítésre ebben a költségvetési évben 600.000,- Ft tervezési költség áll rendelkezésre, mielőtt erre megbízást adnánk, kérjük erre vonatkozó szíves döntésüket. 

Budapest, 1960. április 13.