Feljegyzés Kállai Gyula művelődésügyi miniszter elvtárs részére Felszólításodra az alábbiakban megkísérlem röviden vázolni színházi területünk jelenlegi helyzetét és azokat a feladatokat, amelyeket a legsürgősebben megoldandónak tartok. 1.) Az október-novemberi ellenforradalom a súlyos gazdasági károk mellett legrombolóbban kulturális területünkre hatott. Ezt bővebben fejtegetnem, azt hiszem szükségtelen. Le kell azonban szögeznem, hogy ezt az antiszocialista, pártellenes, szovjetellenes irányzatot még ma sem számoltuk fel teljesen és megnyilvánulásaival még ma is sűrűn találkozunk íróink, művészeink részéről. Színházainkban most folyik a pártszervezés és ezt legtöbb helyen többé-kevésbé nyílt ellenagitáció kíséri. Hasonló irányba mutat országosan színházaink műsora is. Komplikálja a helyzetet, hogy ezeknek a káros jelenségeknek reakciójaként újabban baloldali, szektáns, frakciós jelenségek is felütik fejüket. (Pl. Táncsics Kör, Partizán Szövetség) A terület eme zűr-zavarának sürgősen véget kell vetni, meg kell határozni világosan kultúrpolitikánk egészséges irányvonalát, mely célra egy minisztérium mellett összehívandó művészeti tanácsot tartanék a legmegfelelőbbnek. Ennek a tanácsnak a tagjait az alá tartozó szakmai bizottságok egy-két tagjából kellene összeállítani. A színházi bizottság tagjaiul a következőket ajánlanám: Nádasdy Kálmán, Gellért Endre, Marton Endre, Hont Ferenc, Fábry Zoltán, Somló István, Simon Zsuzsa, Téry Árpád. A művészeti tanács megalakulásával pontot kell tenni a művészeti szövetségek bomlasztó tevékenységére is. Határozott állásfoglalással le kell zárni a szövetségben működött vezetőségi tagok politikai tevékenységének elbírálását. Gondolok itt Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Darvas Iván, Szakáts Miklós és még mások személyére. Az említett négy színész közül pl. az első háromnál szükségesnek tartanám, hogy megfelelő magasabb helyen fejükre olvassák káros tevékenységüket és ezért bírálatban részesüljenek. A negyediknél megvizsgálandónak tartom, hogy nem kell-e súlyosabb rendszabályhoz nyúlni. Egyidejűleg felül kell vizsgálni a színházak jelenlegi vezetőinek névsorát és az ideiglenes megbízásokat meg kell szüntetni. Szükségesnek tartok bizonyos személyi változásokat, így pl. helyesnek tartanám Egri István leváltását. 2.) A művészeti tanács következő feladata az volna, hogy – szemben a Pénzügyminisztérium ama helytelen politikájával, amely mindig az előző év kiadásaiból kiindulva megkísérli azok lefaragását és így a különböző művészeti ágak dotálását egymáshoz viszonyítva nagyjából az idők végéig változatlanul hagyja – megállapítva a kulturális célokra rendelkezésre álló teljes összeget, felülvizsgálja annak a különböző ágazatok közötti helyes felosztását. Ezt a módszert továbbítva az egyes ágazatokon belül is hasonlóan kell megvizsgálni a költségfordításokat. A zenei területen és színházaknál pl. el kell dönteni, hogy milyen mértékben szubvencionáljuk a komoly- és a könnyű műfajt. Ez a kérdés erősen összefügg helyárpolitikánkkal is, mellyel igen hatékonyan irányítani tudnánk közönségünk műsorválasztását. Ezt a fegyvert eddig alig használtuk. 3.) A következő kérdés, amit fel akarok vetni, a művészek bérezése. Itt két irányban kell a problémát megvizsgálni. Az egyik oldalon a különböző ágazatokban működő művészek, a másikon pedig az egy területen dolgozó kezdő és vezető művészek bérének arányát. Míg a képzőművészeti vagy zenei területen a vezető művészek közül nem ritka az olyan, aki évente több százezer forintos jövedelemre tesz szert, a színészek közül a legjobbak, a filmet, rádiót beleszámítva ennek csak kis hányadát keresik. Ugyanezeknek a vezető színészeknek színházi bére a kezdő színészek illetményének kb. háromszorosa még akkor is, ha többszörös – Kossuth-díjas, kiváló, vagy érdemes művészek. Ha ez a kérdés felmerül, azt a választ kapjuk, hogy a színészek még mindig jól állnak pl. a pedagógusokhoz képest. Ez igaz. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a színészek maguk is fel tudják mérni tehetségüknek pénzre való átválthatóságát, úgy is, hogy tudomással bírnak akár a Szovjetunióban, akár a tőkés országokban elérhető keresetekről, úgy is hogy idehaza vállalnak színházon kívüli fellépéseket, mikor is egy este könnyen megkeresik a színháztól kapott 10 napi gázsijukat is. Ez természetesen rombolólag hat a színházak munkájára, de ezen felül kultúrpolitikánkra is. Ennek jellemzésül megemlítem, hogy tudomásom szerint a Bicskei színészházaspár, akik a kecskeméti színház tagjai, külön fellépéseikkel Kecskeméten és környékén havi húsz-huszonötezer forintot keresnek. Ugyanakkor vidéki színházaink általában a szubvenció emelését kérik. Ide tartozik, hogy a színházi szövetség irányítása alatt működött volt jobboldali színész szakszervezeti vezetőség egész tevékenysége arra irányult, hogy a színészeknek nem az alapbérét, hanem mellékjövedelmeit növelje. Ezzel a hibás irányzattal szemben az egyedüli helyes álláspont ennek épp az ellenkezője, vagyis vezető művészeink alapfizetésének magasabban való megállapítása. Ez természetesen csak a szakma legkiválóbbjaira vonatkozik ami összegszerűleg népgazdasági szinten komoly béralap emelkedést nem jelent. Ezt a problémát sürgősen meg kell oldanunk. 4.) Teljesen tarthatatlan a helyzet a színházak műszaki dolgozóinak bérezésével hasonlatosan. A Nemzeti Színháznál pl. a műszaki dolgozók átlagbére 1.155,-Ftban van megállapítva, ami annyit jelent, hogy 800,-Ft-os kezdő fizetéssel tudunk csak felvenni fiatalokat. Ugyanakkor az újságok tele vannak hirdetésekkel, melyekben bányában, kohászatban, iparban 1.400,-Ft-os segédmunkási állásokat kínálnak. A kormányunk által ígért bérrendezést végrehajtották már a kereskedelemben is, egyedül a művészeti terület dolgozói, színház, film stb. nem részesültek ebben. Ma ott tartunk, hogy műszaki dolgozóink állandó forrongásban vannak egymás után hagyják el munkahelyüket és lényegesen magasabb fizetéssel más szakmában helyezkednek el. Ha ez a kérdés rövidesen meg nem oldódik úgy a színházak műszaki gárdája hosszú éveken át szerzett tapasztalatával szétszalad, rendes megbízható munkás pedig a jelenlegi bérek mellett színházhoz nem jön. Ez a kérdés még az előbbi pontnál égetőbb. 5.) Az eddig felsorolt gazdasági kívánságok általában mind a kiadásokat emelték. Szeretnék most néhány olyan kérdést felvetni, melyek a kiadások csökkenését, illetőleg a bevételek emelését céloznák. Az első ilyen a színházak egy év óta húzódó önálló gazdálkodásának kérdése. Ennek lényege az volna, hogy a színház a számára megállapított támogatáson felül a bevételből gazdálkodna, tehát érdekeltté válna a gazdaságos ügyvitelben. Ő bírálná el, hogy hány rosszabbul, vagy jobban dotált művésszel és műszakival dolgozzék-e. Ez feltétlenül egy önként végrehajtott racionalizálással járna. A jelenlegi színházi helyárak szerintem alacsonyak. Tudtommal a minisztérium már foglalkozik is egy kb. 15%-os emelés gondolatával. Ezt megvalósíthatónak tartom, természetesen a helyárpolitikáról szóló korábbi megjegyzéseim figyelembevételével. Vannak még egyéb lehetőségek is a színházak bevételeinek fokozására. A kisebb és elvi jelentőséggel nem bíró kérdésekre itt most kitérni nem akarok. Végezetül engedj meg még egy megjegyzést. Kulturális területünk egészén erősen érezhető ma az irányítás hiánya. Pártunk érthető okokból eddig elsősorban a munkásosztállyal és a megoldandó gazdasági problémákkal foglalkozott. Most már azonban eljött az ideje annak, hogy erős kézzel nyúljunk az elvi kérdésekben igen bizonytalan talajon mozgó értelmiségünk hóna alá, és az eddiginél sokkal határozottabban mutassuk meg számára az ellenforradalom okozta káoszból kivezető egyedüli helyes utat. Budapest, 1957. április 12. Major Tamás